A figyelmetlenség valamilyen módon mindannyiunk életében jelen van közvetlenül vagy közvetve, kórosan vagy csak a bosszúság szintjén. Az teljesen normális, ha a gyerek néha elfelejti megírni a házi feladatát, álmodozik órán, gondolkodás nélkül cselekszik vagy megállás nélkül izeg-mozog az asztalnál vacsora közben. De ezek a tünetek jelei lehetnek a figyelemzavarnak (ADD – Attention Deficit Disorder / ADHD – Attention Deficit Hyperactivity Disorder) is. A nehézséget az jelenti, hogy megfelelő ismeret nélkül nem könnyű felismerni és diagnosztizálni.
A figyelemzavar egy rendellenesség (nem fogyatékosság!), egy idegi állapot, ami általában genetikailag öröklődik. Figyelemelterelődés, impulzivitás, nyugtalanság vagy hiperaktivitás jellemzi. Míg viszonylag könnyű felismerni a gyerekeknél a hiperaktivitással párosuló figyelemzavart/figyelemhiányt, a hiperaktivitás nélküli figyelemzavart annál nehezebb.
Pedig nagyon fontos (lenne) a korai felismerés, mert erősen befolyásolhatja, hogy a gyerekek hogyan tanulnak, hogyan fejlődnek érzelmileg és hogyan viselkednek. Minél többet tudnak a szülők/nevelők a figyelemzavarról, annál könnyebben kezelik, illetve annál több segítséget tudnak adni. Ha iskolás (de sokszor már óvodás) korban az eredmények sorozatosan elmaradnak attól, ami értelmi képességeik alapján elvárható lenne tőlük, ha egyre szembetűnőbbé válik, hogy „valami nincs rendben”, már gyanakodhatunk. Ha a tünetek meghaladnak egy bizonyos mértéket, tartósak és egyszerre több jelentkezik, szakemberhez kell fordulnunk.
A gyanakvás, s ezt követően a szakemberhez fordulás azért is fontos, mert „az óvodákban/iskolákban nem mindig ismerik fel a figyelemzavaros gyerek nehezen kezelhetőségének okait, magatartását félreértik, a szülői félrenevelés vagy a gyerek tunyaságára, lustaságára, rosszindulatának rovására írják. A gyereket nem vagy nem megfelelően kezelik, fejlesztik, így a megoldatlan helyzetekből fakadó súlyos következmények halmozottan jelentkeznek: a gyerek hányódása az iskolai években, un. „iskolaundor” és tanulási képtelenség, alulképzettség, tehetségek elkallódása, a család széthullása, szociális problémák, társadalomba való beilleszkedési zavarok, deviáns magatartásformák kialakulása (drogok, öngyilkosság, bűnözés). Ilyen környezetben még a kimagasló értelemmel bíró gyerekek sem tudnak teljesíteni a felsorolt okok miatt.”
Nem mindegy tehát, hogy a figyelemzavarral küszködők mennyire vannak a helyzetükben magukra hagyva, hogy a családtagok, ismerősök, pedagógusok mennyire érzik át pozitív, segítőkész hozzáállásuk fontosságát.
Nézzük meg azonban az érem másik oldalát is:
„Véleményem szerint az ADD/ADHD pocsék kifejezés, mert én nem látom ezt rendellenességnek, se hiányosságnak, én csak egy jellemvonásnak tartom, nem rendellenességnek. Ha jól bánnak vele, akár még kincs is lehet az illető életében. Nekem is ADHD-m van és írtam egy könyvet Catherine Corman-nal közösen, aki szintén ADHD-s. A könyv mesésen sikeres felnőttekről szól, akiknek ADD/ADHD-juk van, tehát tudom, miről beszélek. Szerintem az, hogy valakinek ADD-je van, olyan mintha az agy egy erős versenyautó lenne, de biciklire való fékekkel. Az ADD kezelés pedig olyan, mintha erősítenéd a fékeket – így elkezdheted megnyerni a versenyeket az életedben.
A munkám során, mint pszichiáter, aki ADD/ADHD-t kezel, nem orvosnak látom magam, aki valamilyen rendellenességet kezel, hanem inkább egy olyan orvos vagyok, aki segít az embereknek felfedezni, fejleszteni és ünnepelni a tehetségüket, gyermeknek és felnőtteknek egyaránt. Ezért szeretem a munkámat!” Dr. Hallowell