„Az én történetem”
Három gyermek édesanyja vagyok. Mindegyik egy kicsit más, mint az átlag, de ez kezdetben nem volt zavaró és meglepő, hisz az egész család kilóg a „normál” családok közül. Talán ez is közrejátszott abban, hogy csak későn ébredtem rá: fiam, legkisebb gyermekem viselkedése, az iskolához, tanuláshoz, emberekhez való hozzáállása már egy másféle másság.
Az óvodában, alsó tagozatban a pedagógusokat is megtévesztette, a családi háttérrel magyarázták viselkedését. Tanulmányi eredményekben kezdetben hozta a tőle elvártat, bár, visszagondolva, már voltak jelei annak, hogy figyelme, szocializációja több odafigyelést igényel. Felső tagozatban azonban „robbant a bomba”. Intelligenciájával nem tudta tovább kompenzálni koncentrálási, memorizálási hiányosságait. Rohamosan romlott a tanulmányi átlaga.
Ekkor mentünk először pszichológushoz, hogy megbizonyosodjunk arról nem diszgráfiás-e, mert írása katasztrofális volt. Mozgásterápiát is végigcsináltunk, s a Nevelési Tanácsadó sem maradt ki, de határozott, megnyugtató véleményt, tanácsot sehol nem kaptunk.
Sok játszmát végigjátszottunk: iskola kontra család, még iskolaváltással is próbálkoztunk – mindhiába. A reménytelenség idején az internethez fordultunk, így akadtunk a fimota.hu weboldalra, ahol először megdöbbenve, majd megörülve olvastuk azokat a tüneteket, amiket fiamnál tapasztaltunk. Ezt követően bejelentkeztünk kivizsgálásra, ahol megállapították, hogy fiam középsúlyos kevert típusú fimota. Ez volt az első megnyugtató hír hosszú idő után. Nevet kapott a tünetegyüttes, megfoghatóvá, megoldhatóvá vált a probléma.
Naivan arra gondoltam, ha a szakvéleményt és néhány fontos információt a fimotaságról megosztok fiam tanáraival, ez lényeges változást hozhat tanulmányi eredményeiben, hisz ekkora már tapasztaltuk, hogy külön-tanárnál ragyogóan teljesít, s hogy nagyon fontos neki az azonnali visszajelzés, az elfogadó, empatikus környezet.
A középiskola évei azonban elteltek anélkül, hogy akár csak egyetlen pedagógus is komolyan vette volna a diagnózist, és egy csekély figyelemmel többet szánt volna fiamra. Ezek a tapasztalatok ösztönöztek arra, hogy szakemberek bevonásával létrehozzunk egy alapítványt a fimota gyerekek és szüleik támogatására, hogy valahol, végre őket is komolyan vegyék.
Ha „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek…”